Ökologistic Környezetvédelmi Alapítvány

Tégy egy lépést! Mindegy mekkorát!


Keresés a honlapon


belépés
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó

Hangakció
- 2015.03.05.

Fehér por ami zöldít!

tovább >>



Terepen voltunk.
- 2015.09.11.

Látogatást tettünk egy önkéntesünknél, aki a városközpontban egy elhagyatott, kétes sorsú épületében lakik. A valaha szebb napokat megélt a városban élők által egy bizonyos színhez köthető épület egykor egészségügyi intézményként funkcionált.

tovább >>









Látogatást tettünk egy önkéntesünknél, aki a városközpontban egy elhagyatott, kétes sorsú épületében lakik. A valaha szebb napokat megélt a városban élők által egy bizonyos színhez köthető épület egykor egészségügyi intézményként funkcionált.


Telefonja értékelhetetlenül szerény fényforrását használva kísért minket vendéglátónk emeleti „lakosztályába”. A bejáratnál felhívva figyelmünket, hogy amíg kint vagyunk próbáljunk meg jó mély levegőt venni, mert az első szinten nem javasolja a lélegzést. Naiv női lényünk nem vette komolyan a figyelmeztetést, és nem fogadtuk meg tanácsát. Hiba volt!
Haladtunk felfelé a lépcsőkön, az adományba szánt holmival egyensúlyozva. Lassan derengett a fény, ahogy egyre feljebb értünk. A 3. emeletre érve körülnéztünk a hodályban. Egész lakályos kis hely. Már, ha valaki szereti a fémes sípoló hangokat, amint a szél keresztülfúj az üvegszilánkokkal borított folyosókon, valamint valami betegség folytán elvesztette szágókészségét. A falak, lépcsők, ablakok és ajtók arról árulkodtak, hogy többen szabadultak már meg a kínzó, lélekemésztő feszültségtől általuk, vandalizmusba fojtva a stresszt. A szeméthalmok mást nyilván rémületbe ejtettek volna, de mi, a szakterületünkből kiindulva kifejezetten a kihívást láttuk az alant elterülő megannyi pet palack és fémdoboz kupacban. Azon nyomban ki is dolgoztuk a válogatás és feldolgozóhoz kerülés menetét, a jelen lévők aktív részvételére számítva. Majd alakul. Helyet foglaltunk a számunkra kijelölt narancssárga székeken, aminek tisztaságáról biztosítottak. Egyben jelezték is, hogy a teremben lévő egyéb ülőalkalmatosságok állapotáért nem vállalnak felelősséget. Vonatkozott ez a padlóra is. A cipőnk sarka nem látszott ki a szotyihéjtól és a csokipapír kb a bokánkig ért. Szabadkozásként egy fiatal fiú közölte, hogy rekordkísérlet folyik, és megnézik mennyi csokipapírt tudnak összegyűjteni. Kérdésünkre, miszerint a gyűjtést folytatnák e dobozban, hogy élhetőbb legyen a kis kéglijük két kifogás is érkezett, de végül hajlottak a dologra. Sőt megígérték, hogy ha legközelebb jövünk akkor kitakarítanak. Na! Micsoda eredmény. Zöldítjük az sztk-t.
Röpke fél órát töltöttünk ott életcélokat, esélyeket latolgatva, segítségünket felajánlva. Segítségünket, ami egyenlőre csak pár pokróc egy bödön libazsír, kenyér és némi savanyúság volt.
A hátamon egyszer csak kellemetlen, hideg érzés kúszott felfelé. Megfogtam a kolléganőm karját és mondtam, hogy mennünk kell. Elkezdtem félni. Talán attól, hogy valaki egy másik szobából meghallja, hogy itt van két védtelen nő és kihasználja a lehetőséget, hogy bevételhez jusson. De leginkább az ejtett kétségbe, hogy beleképzeltem magam ebbe az élethelyzetbe, ahogy velük együtt vettem számításba a kiutakat. Nem mindig jó társ az empátia.




Szóljon hozzá

Név:
E-mail:
Az e-mail cím nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:







Honlapkészítés